Ismerős az az érzés az életedből, mikor ott vagy egy helyzetben, és egyszer csak úgy pislogsz körbe, mintha egy álomból ébrednél, és ötleted nincs, hogy kerültél a mostba, ebbe az adott szituációba és pillanatba? Pontosan ez az érzés fogott el, mikor abszolút motorszűzen hirtelen felocsúdva azon kaptam magam, hogy egy elektromos terepmotoron ülök épp a Hungaroringen. Nem, nem egy kloroformos zsebkendő volt az előzmény: Pavuk Ati főnökömmel-csapattársammal-e-rider-mindentudómmal már jó ideje megbeszéltük, hogy bizony életemben először nem csak valakinek a kabátjába kapaszkodva, hanem a kormányt markolva ülök meg egy kétkerekű fenevadat –
és mégis, mikor ott termett alattam egy Talaria Sting, hirtelen elfogott a pánik, hogyan is kerültem én ide és hogyan fogok ebből (élve, sérülésmentesen, akárhogy) kikeveredni?
Ide a rozsdás csapágytűt: azért először motort fogni, ráadásul amúgy is kevés vezetési tapasztalattal (igen, van jogsim, igen, lejárt úgy, hogy nem vezettem semmit tíz éve, igen, tudok bringázni, nem, ez nagyon nem ugyanaz) eléggé gyomorbukfenceztető élmény. Főleg úgy, hogy sajnos tökéletesen tisztában vagy vele, hogy te vagy a csoportban az egyetlen, aki először fordít el kulcsot egy motorban: habár a többiek egymáshoz képest szintén eltérő terepmotor/motortapasztalatokkal érkeztek az Elektrorider és a Hungaroring Driving Center együttműködéséből megvalósuló elektromos terepmotoros tréningjére, azért a terepmotoron-még-nem-nagyon-ültem és a semmilyen-motoron-soha-nem-ültem között elég nagy az űr.
Szerencsére Németh Roland, a Hungaroring instruktora és terepmotor-oktatója nagyon hamar megnyugtatja visszafojtott hiperventilálásomat, mikor a nap elején leszögezi: Senki máshoz, csakis saját magadhoz mérd, amit csinálsz. Mindent tapasztalj ki a saját tempódban; nyugodtan ér lassítani, szünetet tartani, hibázni. És egyébként is, egy darabig még nem fogjuk beindítani a motort.
Ez valóban így is történik: a terepmotoron még sokáig nem fordítjuk el a kulcsot, hanem megtanuljuk a jó szögből való fel- és leszállást, a megfelelő ülési pozíciókat induláskor, motorozáskor, fékezéskor és megálláskor; gyakoroljuk a bedőlések egyensúlyi helyzeteit és végigmegyünk a Talariáink különböző funkcióin (olyan életmentő apróságokat beleértve, mint melyik fék melyik).
Valahogy sajnos sejtettem, hogy nem a szexi fekete bőr emeltsarkú cipős, hasított shortos és ujjatlanos szettemben fogok először terepmotorra pattanni, és ez be is igazolódott: a zárt motoroscipő, a hosszúnadrág, a hosszúujjú, a kesztyűk és a bukósisak a Dirt pályán is alapkövetelmények, dehát értem én, hogy az én lehorzsolódási védelmemért van, úgyhogy kevésbé fájó szívvel vedlek praktikusabb motorosgúnyába.
Egy oktató elég nehéz helyzetben van, ha nagyon különböző tapasztalatokkal bíró résztvevőknek kell egyaránt izgalmasan és dinamikus tempóval, de mégis egyetlen lényeges dolog kihagyása nélkül magyaráznia a terepmotorozás mindenségét, de Roland mindent megtett, hogy a már terepmotorveteránok (akik csak az Elektrorider csapatépítőjének apropóján surrantak be mint remek opció a csodás pályákon való csapatásra), a közepesen tapasztaltak, a terepmotorban szinte kezdők és a full szüzek is egyaránt megtudják, amit meg kell tudni, mielőtt és miután fordul az a bizonyos kulcs.
Szinte némán indul el alattam a Talaria Pro-m. Emlegetett elektromosmotormindentudóm, Ati, többször kiemelte már, hogy az elektromos motorok egyik nagy előnye, hogy elképesztően halkak: beindítás után is simán hallani még a másik hangját, ami különösen előnyös például, amikor ilyen oktatáson vesz részt az ember és minden infót hallani akar (de családos motorozásokhoz is extra jóság, hogy motorozás közben is könnyedén odaszólhatsz a gyerkőcnek). Igen hálás voltam ennek a fícsörnek, mert ennyire semmittudóan minden infót szerettem volna tűpontosan hallani, még ha az elsajátításai közel sem mentek ennyire tűpontosan.
Az első etupban szelid köröket megyünk a füves pályán, gyakoroljuk a gyorsítás és fékezés alapvetéseit, majd mikor azt gondolom, ez annyira nem is vészes, ráfordulunk a bójakerülgetésre.
Hirtelen tizenöt instrukciót kell egyszerre kamatoztatnom: könnyű gáz, ne fékezz, ez a láb kinyújt, a másik lesúlyoz, könyököt fel, könyököt le, lábból tartsd, ne ne kapaszkodj a kormányba, dőlj be, dőlj ki, állj fel, ülj le, állj fel így, ülj hátrébb, térdet hajlíts, súlypont elől, súlypont hátul, csak az első fék, csak a hátsó fék, semmi fék, végeredmény: balfék, legalábbis még ha nem is akarok önkritikus lenni magammal, azt a tanulságot az első körök után levontam, hogy született Mozartja nem vagyok a dolognak.
Viszont: nem is estem el, és mikor az első pánikos kapkodások is szelídültek (be kellett iktatnom egy szünetet azért, hogy lerázzam a kezemből a görcsös kormánybakapaszkodást), akkor rájöttem, hogy igazából egész mókás ez az egész, és ha nem paráznám ennyire túl, és ha több szempontból jobban hallgatnék az oktatómra – csak magadhoz mérd magad, ne kapaszkodj a kormányba – akkor ez nem is lenne olyan vészes.
Ehhez még különösen megnyugtató volt, hogy a srácok is – igen, még a motorszűzességemhez pluszban egyedüli nőként is voltam a csapatban, szóval az egész nememért bizonyítás súlya is nyomta a tökéletes manőverezhetőségéről híres Talariámat – elfáradtak az első egy-másfél órában, és tikkadtan adtuk körbe a vizeket és rágcsákat. Ez egyébként kötelező Roland szerint is, különösen akkor, ha nagy melegben motorozik az ember. Miközben mindenki testben és lélekben rákészül a következő menetre, Roland már mutatja is a csokichipses sütiket félig lehúzott kesztyűkben rágcsáló társaságnak az előttünk álló feladatokat: lejtőn le és fel a bóják után, majd pedig nyolcasok és piskóták következnek nagyon szűk kanyarbevételekkel. Hát jó, mondom, és pattintom vissza a sisakom, kicsit meglapogatom a Stingemet, mint egy hűséges lovat, aki még nem dobott le a hátáról, hogy ezt légyszi ezekben a megmérettetésekben se tegye.
Igazából nehéz nem személyes tapasztalatokat megosztani egy ilyen eseményről, mert ahogy körbenéztem a többieken, amennyi ember, annyiféle erősség és hiba.
Például a lejtős-emelkedős felgyorsításon önmagam számára egészen ámulatba(l)ejtő módon jól teljesítettem, és még a piskótázások is egészen önmeglepett módon jól mentek a földpályán – amiken még inkább meglepődve láttam, hogy egy-két csoporttársam jobban bajlódott mint én –, viszont valahogy az oszlopok és bóják kerülgetésében nem flexeltem valami nagyot.
De amikor jó, és amikor a mozdulatokat már nem kell annyira görcsösen mantráznom magamnak, és beleengedek az élménybe, akkor valami baromi jó. Elképesztő érzés először bedőlni egy terepmotoron; olyan, mint egy bizalmi játék, mikor hátradőlsz, hogy elkap-e valaki és sok láthatatlan kéz megtart. Nem hiszed el, de mégis megtart. Sőt! Akkor tart meg igazán, amikor beleengedsz ebbe az élménybe, és nem akarsz valami teljesen más dinamikát ráerőltetni. És rájössz arra is, hogy eddig egészen rossz helyen – az alkarodban és a tenyeredben – volt izomgörcsöd, pedig, ha jól csinálod, mindez a lábadban lesz.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy felszabadultan körözök a pályán, beleengedek olyan mozdulatokba, amiket előtte még sosem csináltam, és az oktatás elején leírt pánikos felocsúdást felváltja egy másik: arra eszmélek, hogy egy közös, csodálatos játékká vált az egész a motorommal.
Mikor már pár óra alatt mini izommemóriába száll az oktatott anyag, és lehull a teljes tudatlanság görcsössége, beleízlelek, miért imádják ezt ennyien. Mert felszabadító, mert közös munka a motoroddal, mert taktikus és mégis elengedve felemelő, mert valahogy már nem is te irányítasz egy járművet, hanem a tested kiegészítésévé válik a gép.
Ez pedig számomra ahhoz hasonlít, mint egy mély meditáció, mikor úgy vagy a jelenben, hogy csak a jelenben vagy: sem a múlt, sem a jövő, se semmilyen kérdés az életedről, aggályok vagy nehézségek, semmi nem fér ide, csak te vagy, a veled mozgó motor és a terep a mostban, a pillanatban.
Mint többszáz emberrel egy koncerten pogózni, ahol feszülnek az izmok és úgy figyelsz mindarra, ami a jelenben a testeddel és a környezeteddel történik, hogy közben egy ezt meghaladóbb felszabadultságot élsz meg. Olyan élménye ez a kiszakadásnak, amit nehezen lehet elmagyarázni. Ahogy egy oktató is nehezen tudja átadni, milyen az, amikor érzed. Mert ez egy érzés. És milyen, milyen érzés.
Minden csodája mellett, nem kertelek, igen-igen fárasztó érzés is. Az Elektrorider és a Hungaroring közös oktatóprogramjának két verziója van: a négyórás, csak Dirt program, valamint a hosszabb, Dirt és Enduro (azaz a pályán és az erdőben is terepmotorozós) 7,5 órás foglalkozás; nos, az utóbbit semmiképp nem ajánlom azoknak, akik először ülnek motoron, mert már maga a semmiből motorba tanulás, az egyensúlyok, tekintésirányítások, gáz-fék rutinok, reflexek és minden is fizikailag és mentálisan egyaránt nagyon igénybe vesz. Full kezdőknek a Dirt bőves-bőven elég, sőt, szerintem nem is nagyon szabad rámenni – az amúgy piszkosul hívogató – erdőkre, mert ekkorra már annyira elfáradsz minden módon, hogy a nevedet nem tudnád lebetűzni, nemhogy a megfelelő sebességkezelésre és hasonlókra emlékezni a nedves avarban egy meredek lejtőn, ami még persze tűkanyarban is végződik.
Egy mini nekifutás után rájöttem, hogy az erdőre nincs se fizikai, se odafigyelési kapacitásom; miután egyszer a gyakorlópályáról sikerült egy igen necceset kiugratnom, amiért fáradt figyelmetlenségemben tökig sebességet adtam az ellentettje helyett (az őrangyalom és/vagy valami eleddig ismeretlen reflex szépen teljesítette a szolgálatát, hogy esésmentesen le tudtam fékezni), azért bemerészkedtem az erdőbe a csapattal, de gyorsan ki is jöttem.
A magadhoz-mérd-magad új mottómnak engedve a gyakorlópálya szélén bevártam a többieket, és egy cseppet sem éreztem, hogy valamit kihagynék: teljesen kezdőként ez a négy óra elképesztően sokat adott, amire minden izombizsergésem csak (kicsit enerváltan biccentve, de) bólogatni tudott.
Tanulást, új élményt, összpontosítást, izgalmat, adrenalint, energiát, idegességet és leküzdést, felszabadulást és egyesülést, kiszakadást és a legjobban eső kimerültséget.
Mindezeken túlmenően pedig egyet biztosan: hogy nagyon hamar újra a valóságban felocsúdva egy Talarián akarom találni magam, ezúttal pedig egy erdő közepén úgy, hogy már némi tapasztalattal, kedves és ismerős újratalálkozásban fordítom el rajta a szabadság kulcsát. Ha pedig te is és épp vennél egy Talariát, akkor most ezt az egésznapos élményt ingyen adjuk hozzá ajándékba!
(Fotók: Kőrösi Tamás)
